Vándor, merre visz az utad? - avagy az öröm arcai
Közismert, hogy az evés, illetve annak a hiánya több irányba is befolyásolhatja az ember hangulatát. Ha éhezek, ingerültebb lehetek, alacsonyabb a küszöb. Ha tartósan kevesebbet eszem, mint amennyit szeretnék, depressziós, rosszkedvű, életunt és apatikus érzések keríthetnek a hatalmukba. Ez hatással van egyrészt a környezetemre, másrészt saját magamra is. Kialakulhat egyfajta örvény...kettős örvény méghozzá. Egyfelől a környezetemre is ráragaszthatom a hangulatom, akik visszahathatnak rám, másfelől saját magam is lejjebb húzhatom önmagam. A rosszkedv, akárcsak a jó, ragadós. Ha vannak körülöttem olyan emberek, akik szeretnek, akkor ők nyilván rosszabbul fogják érezni magukat, ha azt látják, hogy én nem vagyok happy. Következésképp ők sem lesznek happy-k. Ugyanígy ha én rossz hangulatban vagyok, attól az élet nem áll meg, a történések bekövetkeznek, a feladatokat el kell végezni. Mire gondolok? Hát fel kell kelni reggel, meg kell csinálni a gyerek/eknek a tízórait, noszogatni kell őket, hogy öltözzenek, tegyék a dolgukat...be kell menni a munkahelyre, meg kell felelni az elvárásoknak, stb. Ha mindez az életnek nevezett massza úgy jön az embernek, hogy eleve rosszkedvű, akkor ez is csak tovább ronthatja a helyzetet.
Nekem évekbe tellett, mire felismertem azt, hogy ezt a dolgot tudatosan is képes vagyok befolyásolni. Mert hogy lehet befolyásolni, az OK, azt mindenki tudja....(de ahogy azt is tudja mindenki, hogy az ételeknek meg lehet számolni a kalóriaértékét, CH tartalmát, zsírtartalmát, stb, mégis kevesen képesek rá a mindennapokban)...de hogy ténylegesen tudatosan irányíthatom ezt is - legalábbis valamennyire.
Nem azt mondom, hogy full controll-t lehet alkalmazni az érzéseink felett....nem. Hanem azt mondom, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy túl sokszor kiengedjük az irányítást a kezünkből. Végtére is a mi döntésünk, hogy hogy érezzük magunkat. A döntéseinket pedig tudatosan tudjuk meghozni. Aki nem hiszi, járjon utána. Többször teszteltem már ezt....függetlenül az adott érzelmi állapottól, érdemes odafigyelni arra, hogy tudatosan kora reggeltől kezdve lefekvésig, ragadjunk meg minden alkalmat arra, hogy örömöt mutatunk. Hülye kis apróságok. Reggel mikor felkelünk, és üdvözöljük a családtagjainkat, akkor tesszük ezt mosolyogva. Ugyanígy a triviális helyzeteknél, mint például vásárláskor a pénztárban ülő hölgy rám néz, és bemondja az összeget, én pedig átnyújtom a pénzt, vagy a kártyát. Egy rövid időre szemkontaktus jön létre. Érdemes megfigyelni, mi történik, ha tesszük ezt faarccal, vagy mosolyogva. Szinte tapintható, mennyire képesek vagyunk átadni az érzéseinket, hangulatainkat, még vadidegeneknek is.Még telefonon át is érezhető, ha valaki jókedvűen beszél...más a hangja, élvezetesebb vele a társalgás.
Sajnos sokunkban túlságosan nagy mértékben társul az evéshez az öröm és az elégedettség érzése. Nem tudom, nyilván a génjeinkben hordozzuk a dolgot, hiszen nagyon régen az életbenmaradást jelentette az evés vagy a nem evés. Ma már azonban más a helyzet, és nem baj, ha rá tudunk segíteni némi agymunkával is, hogy az életben az evésen kívüli örömöket is meglássuk, illetve hogy ne hagyjuk, hogy az evéssel párosuló öröm kisajátítsa a pozícióját a sokféle öröm között.
Annak idején, mikor belevágtunk ebbe a dologba a feleségemmel, érdekes volt az első alkalom, amikor valahogy úgy alakult, hogy pizzát akartak a gyerekek aznapra ebédre vagy vacsira. A legelső reakciónk az volt, hogy na nemár...ha csak elképzeltem a sülő pizza illatát, már attól szinte rosszul voltam. Aztán rögtön utána jött az evidens kérdés: de miért ne ehetne a gyerekem pizzát? Azért mert én fogyózok? Az az én dolgom, hogy mit eszek és mit nem. De az is az én dolgom, hogy a gyerekemről úgy gondoskodjak, hogy boldog legyen. Szeretik a pizzát (ki nem? LOL). Persze megvettük a pizzákat, és meg is sütöttük, és felvágtuk, és kiraktuk az asztalra, és mi nem ettünk belőle egy szeletet sem. Még másnap reggel sem, amikor a meghagyott szeleteket fájó szívvel a kukába dobtuk. Ez volt a legelső alkalom. Azóta persze átestem/tünk pár dolgon, és ma már röhögve sütök-főzök a srácoknak, és azt hiszem, már nem okoz hangulatesést. Ellenben jó érzés az, hogy egyrészt erre képes vagyok, másrészt hogy látom, ahogy jóízűen elfogyasztják.
De annak ellenére, amilyen kis egyszerű dologról van szó, bizony nagyon mélyen tud szántani. Elgondolkodik az ember, honnan jött, merre tart, mit akar az élettől, mit tesz érte, hogy elérje, mik a céljai, minek örül igazán. Mi az ami fontos, és mi az ami nem. Mi az ami rólunk szól, és mi az, ami másról vagy másokról. Mennyire vagyunk önzők a mindennapokban, mennyire szól egy adott döntés rólunk, vagy inkább azokról, akikről azt mondjuk, hogy nekik szól? Klasszikus példa az apuka esete, aki három állásban dolgozik és alig van otthon, azt mondván, teszi mindezt azért, hogy a gyerekének mindene meglegyen. Csakhogy igazából nem a gyerek, hanem ő az, aki hajtja a pénzt, akinek fontos, hogy milyen autóban ül, milyen telefonja van, milyen házban lakik, milyen ruhákat vesz fel, és mit tesz az asztalra. A kisgyerek nagy ívben tesz a legtöbb ilyenre. Ellenben boldog attól, ha apuka leül és játszik vele. Vagy csak ott van, és hozzá tud bújni, ha olyanja van. A gyereket általában nem érdekli, van-e a vajas kenyéren sonka. Vagy hogy milyen embléma van az autó elején. Vagy hogy van-e egyáltalán autója a családnak. Sőt, a legtöbb mai kisgyereknek élményszámba megy a tömegközlekedésben való részvétel. Csakhogy mi szülők vagyunk azok, akik ezeket az előbb felsorolt dolgokat fontosnak tartjuk. Ilyenkor az ember hajlamos a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni.
Egy biztos: Az örömnek sok arca van. Meg kell látni őket. Meg kell látni, hogy egy-egy napunk, egy-egy óránk a hangulatunk által van besorolva. De az élet nem tart örökké, nem áll meg, továbbá nem vár senkire. Ha engedjük elharapózni a sötét érzéseket, akkor visszavonhatatlanul elszalad mellettünk. És mégcsak nem is lassít.
Nekem évekbe tellett, mire felismertem azt, hogy ezt a dolgot tudatosan is képes vagyok befolyásolni. Mert hogy lehet befolyásolni, az OK, azt mindenki tudja....(de ahogy azt is tudja mindenki, hogy az ételeknek meg lehet számolni a kalóriaértékét, CH tartalmát, zsírtartalmát, stb, mégis kevesen képesek rá a mindennapokban)...de hogy ténylegesen tudatosan irányíthatom ezt is - legalábbis valamennyire.
Nem azt mondom, hogy full controll-t lehet alkalmazni az érzéseink felett....nem. Hanem azt mondom, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy túl sokszor kiengedjük az irányítást a kezünkből. Végtére is a mi döntésünk, hogy hogy érezzük magunkat. A döntéseinket pedig tudatosan tudjuk meghozni. Aki nem hiszi, járjon utána. Többször teszteltem már ezt....függetlenül az adott érzelmi állapottól, érdemes odafigyelni arra, hogy tudatosan kora reggeltől kezdve lefekvésig, ragadjunk meg minden alkalmat arra, hogy örömöt mutatunk. Hülye kis apróságok. Reggel mikor felkelünk, és üdvözöljük a családtagjainkat, akkor tesszük ezt mosolyogva. Ugyanígy a triviális helyzeteknél, mint például vásárláskor a pénztárban ülő hölgy rám néz, és bemondja az összeget, én pedig átnyújtom a pénzt, vagy a kártyát. Egy rövid időre szemkontaktus jön létre. Érdemes megfigyelni, mi történik, ha tesszük ezt faarccal, vagy mosolyogva. Szinte tapintható, mennyire képesek vagyunk átadni az érzéseinket, hangulatainkat, még vadidegeneknek is.Még telefonon át is érezhető, ha valaki jókedvűen beszél...más a hangja, élvezetesebb vele a társalgás.
Sajnos sokunkban túlságosan nagy mértékben társul az evéshez az öröm és az elégedettség érzése. Nem tudom, nyilván a génjeinkben hordozzuk a dolgot, hiszen nagyon régen az életbenmaradást jelentette az evés vagy a nem evés. Ma már azonban más a helyzet, és nem baj, ha rá tudunk segíteni némi agymunkával is, hogy az életben az evésen kívüli örömöket is meglássuk, illetve hogy ne hagyjuk, hogy az evéssel párosuló öröm kisajátítsa a pozícióját a sokféle öröm között.
Annak idején, mikor belevágtunk ebbe a dologba a feleségemmel, érdekes volt az első alkalom, amikor valahogy úgy alakult, hogy pizzát akartak a gyerekek aznapra ebédre vagy vacsira. A legelső reakciónk az volt, hogy na nemár...ha csak elképzeltem a sülő pizza illatát, már attól szinte rosszul voltam. Aztán rögtön utána jött az evidens kérdés: de miért ne ehetne a gyerekem pizzát? Azért mert én fogyózok? Az az én dolgom, hogy mit eszek és mit nem. De az is az én dolgom, hogy a gyerekemről úgy gondoskodjak, hogy boldog legyen. Szeretik a pizzát (ki nem? LOL). Persze megvettük a pizzákat, és meg is sütöttük, és felvágtuk, és kiraktuk az asztalra, és mi nem ettünk belőle egy szeletet sem. Még másnap reggel sem, amikor a meghagyott szeleteket fájó szívvel a kukába dobtuk. Ez volt a legelső alkalom. Azóta persze átestem/tünk pár dolgon, és ma már röhögve sütök-főzök a srácoknak, és azt hiszem, már nem okoz hangulatesést. Ellenben jó érzés az, hogy egyrészt erre képes vagyok, másrészt hogy látom, ahogy jóízűen elfogyasztják.
De annak ellenére, amilyen kis egyszerű dologról van szó, bizony nagyon mélyen tud szántani. Elgondolkodik az ember, honnan jött, merre tart, mit akar az élettől, mit tesz érte, hogy elérje, mik a céljai, minek örül igazán. Mi az ami fontos, és mi az ami nem. Mi az ami rólunk szól, és mi az, ami másról vagy másokról. Mennyire vagyunk önzők a mindennapokban, mennyire szól egy adott döntés rólunk, vagy inkább azokról, akikről azt mondjuk, hogy nekik szól? Klasszikus példa az apuka esete, aki három állásban dolgozik és alig van otthon, azt mondván, teszi mindezt azért, hogy a gyerekének mindene meglegyen. Csakhogy igazából nem a gyerek, hanem ő az, aki hajtja a pénzt, akinek fontos, hogy milyen autóban ül, milyen telefonja van, milyen házban lakik, milyen ruhákat vesz fel, és mit tesz az asztalra. A kisgyerek nagy ívben tesz a legtöbb ilyenre. Ellenben boldog attól, ha apuka leül és játszik vele. Vagy csak ott van, és hozzá tud bújni, ha olyanja van. A gyereket általában nem érdekli, van-e a vajas kenyéren sonka. Vagy hogy milyen embléma van az autó elején. Vagy hogy van-e egyáltalán autója a családnak. Sőt, a legtöbb mai kisgyereknek élményszámba megy a tömegközlekedésben való részvétel. Csakhogy mi szülők vagyunk azok, akik ezeket az előbb felsorolt dolgokat fontosnak tartjuk. Ilyenkor az ember hajlamos a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni.
Egy biztos: Az örömnek sok arca van. Meg kell látni őket. Meg kell látni, hogy egy-egy napunk, egy-egy óránk a hangulatunk által van besorolva. De az élet nem tart örökké, nem áll meg, továbbá nem vár senkire. Ha engedjük elharapózni a sötét érzéseket, akkor visszavonhatatlanul elszalad mellettünk. És mégcsak nem is lassít.
More posts from
