Ugyan ki választana egy százszorszépet a rózsák mezején? #001

Azon gondolkoztam, hogy a nyár közeledtével nem árt egy kis újítás, így arra a merész elhatározásra jutottam, hogy bevezetek egy új kört a blogba. Ezen új kör célja az lesz, hogy egy kis művészetet is belecsempésszek a blog mindennapjaiba. Akárhányszor elmegyek egy színházi előadásra, vagy múzeumi kiállításra, egy kis hiányt érzek amiért csupán megemlíteni tudom ezen programjaimat itt a blogon. Én viszont szeretnék róluk egy kicsit írni, akár kedvenc verseimet, festményeimet, prózáimat is szívesen megosztom veletek. Remélem szeretni fogjátok ezeket a bejegyzéseket, én már nagyon várom. Apropó, mostantól ha ezt a címet látjátok, akkor tudjátok hogy ez egy újabb ilyen bejegyzés lesz. "Ugyan ki választana egy százszorszépet a rózsák mezején?"


Először is, ma Örkény István Egyperces novellái közül szeretném ha elolvasnátok a kedvenceimet. (természetesen nem az összes kedvencemet, mert az 10 bejegyzésbe sem férne bele) Egy barátnőm hatására kezdtem el olvasgatni az egyperceseket és nagyon jól tettem.

HOGYLÉTEMRŐL - Jó napot. - Jó napot. - Hogy van? - Köszönöm, jól. - És az egészsége hogy szolgál? - Nincs okom panaszra. - De minek húzza azt a kötelet maga után? - Kötelet? - kérdeztem hátrapillantva. - Azok a beleim.

ÉLETBEN MARADNI Egy nagy politikai pörben mint negyedrendű vádlott életfogytiglanit kapott; ebből hat évet le is ült, méghozzá magánzárkában és ártatlanul. Társait sorra kikezdte a börtön, mindegyiket a leggyengébb pontján, kit a szívén, kit a tüdején, kit a lelki egyensúlyán. Ő, a túlérzékeny idegrendszerével, már a hatodik héten sírógörcsöt kapott. De mikor ráborult, az asztala lapján észrevett egy hangyát. Ettől még sírni is elfelejtett. Elnézte, hogy küszködik egy parányi morzsával. Aztán a körme hegyével odébb s még odébb gurította a morzsát. E délelőttje azzal telt el, hogy a hangyát körbesétáltatta az asztalon. Éjszakára bedugta egy üres orvosságosfiolába, és másnap fölmászatta egy gyufaszálra. Hamarosan rájött, hogy a kis állat egy húsfoszlánnyal sokkal könnyebben idomítható, mint morzsákkal; és valóban, a nyolcadik hónap végén két keresztbe rakott gyufaszálon sikerült rákapatnia a hintázásra. Persze, azt a tétova ide-oda mászkálást csak némi jóindulattal lehetett hintázásnak nevezni, de őt ez a teljesítmény is majdnem boldoggá tette. Amikor letöltötte a harmadik évet, jó magaviseletéért különös kedvezményképpen papírt, írószerszámot és olvasnivalót kérhetett. Ezt ő büszke daccal visszautasította, a hangya ugyanis már gurigázni tudott egy mákszemmel, mely a karácsonyi tésztából származott. De őt ez a mutatvány sem elégítette ki, mert még besorolható volt a hangyai lét határai közé. A másféleség ott kezdődne, ha két lábra tudná állítani... Ez tizennyolc hónapig tartott, de sikerült. Újabb másfél év múlva diszkréten tudtára adták, hogy rövidesen rehabilitálják, és szabadon bocsátják. Addigra elkészült az ő nagy mutatványa is: a hangya álló helyzetben a magasba dobta és elkapta a mákszemet. Vagyis elmondhatta róla - megint egy kis jóakarattal -, hogy megtanult labdázni! - Adjatok csak egy nagyítót - mondta a fiainak, sokat sejtető mosollyal, az első otthoni vacsora után. - Van egy betanított hangyám! - Hol? - kérdezte a felesége. Forgatták a fiolát. Nézték a nagyítóval, még a lámpához is odatartották, de hiába. És, ami a legfurcsább, ő se látta már!


AZ ÚJ LAKÓ
- Te ilyen ember vagy? Kezdem megbánni, hogy hozzád kötöttem az életemet! Szomszédaim - valami Románék vagy Révészék - még csak egy hete költöztek be. Szerencsére se gyerekük nincs, se porszívójuk, se padlókefélőjük. Még névtáblájuk se. Csak televíziójuk. - Te beszélsz? Azt mondják, német tisztekkel jártál vacsorázni. Este hat óra tájban érkeznek haza; ma is, mihelyt megjöttek, bekapcsolták a televíziót. Az én teakonyhám és az ő szobájuk fala közös. Lassú lángon felteszem melegedni a krumplipürét. - Rólam mindenki tudja, hogy a nyilas házparancsnok három kereszttel megkrétázta az előszobaajtómat... Lassan keverem a krumplipürét. A takarítónő (Berta néni) hetente kétszer jön, és akkor két napra előre megfőz. Mielőtt elmenne, mindent a számba rág, mint egy kisgyereknek. Itt a hideg hús, azzal az író úrnak semmit se kell csinálni. Itt a savanyúság, azzal se. Csak ezt a krumplipürét kell megmelegíteni... Tessék utánam mondani, mert az író úr mindent elfelejt. Ne féljen, Berta néni, nem fogom elfelejteni. De csak lassú lángon. Csak lassú lángon, Berta néni. És tetszik majd keverni? Majd keverem. Mivel tetszik keverni? Kanállal. Fakanállal? Fakanállal. És lassú lángon, író úr. Lassú lángon, Berta néni. Köszönöm szépen. Isten vele. - Húsz éve hazudsz a világ szemébe! - Vigyázz! Ha túlfeszíted a húrt, megkeserülöd! Lehet, hogy nézni jó egy ilyen antifasiszta szerelmi drámát, de itt, a teakonyhában úgy hangzik, mint valami veszekedés. Sajnos, a krumplipürét nem lehet itt hagyni. Minél melegebb lesz, annál sűrűbben pöfög. - Nekem te hiába játszod a mártírt! A saját keresztlányát ki jelentette föl? - No, mondd csak! Halljuk! Erre kíváncsi vagyok! Mindjárt kész leszek. Most már nemcsak pöfög. Most már lő. - Ha tudni akarod, nekem bizonyítékaim vannak! - Ezt mindenki mondhatja. - Hát akkor tessék, ide nézz... Odaát valami nyikorog, talán egy fiókot húznak ki... Aztán lábdobogás hallatszik át, dulakodás, hörgés. Egy női hang - nyilván a németek szeretője - felsikolt. - Segítség! Megöl! Egy lövés. Egy elzuhanó test puffanása. Még egy lövés, aztán végre csönd. És meleg a krumplipürém. Szomszédaimnak még a névtáblájuk se volt kitéve. Másnap, harmadnap mindenki, aki őket kereste, tévedésből énhozzám csöngetett be. A rendőrség, a tisztiorvos, újságírók és fotográfusok... Nem is volt nekik televíziójuk. A férfi - akit se Románnak, se Révésznek, hanem Rónainak hívtak - enyhítő körülmények figyelembevételével nyolcévi börtönt kapott. Most csönd van a szomszéd lakásban.
SZAKMAI ÖNÉRZET Engem kemény fából faragtak! Tudok magamon uralkodni. Nem látszott rajtam semmi, pedig hosszú évek szorgalmas munkája, tehetségem elismerése, egész jövőm forgott kockán. - Állatművész vagyok - mondtam. - Mit tud? - kérdezte az igazgató. - Madárhangokat utánzok. - Sajnos - legyintett -, ez kiment a divatból. - Hogyhogy? A gerle búgása? A nádiveréb cserregése? A fürj pitypalattyolása? A sirály vijjogása? A pacsirta éneke? - Passzé - mondta unottan az igazgató. Ez fájt. De azt hiszem, nem látszott rajtam semmi. - A viszontlátásra - mondtam udvariasan, és kirepültem a nyitott ablakon.
EGY POCSOLYA EMLÉKIRATAI 1972. március 22-én egész nap esett az eső, s én összegyűltem egy nagyon kellemes helyen. Meg is nevezem: Budapesten (Magyarország fővárosa), a XIII. kerületi Dráva utca 7. számú ház előtt, ahol horpadt a járda. Ott éltem, éldegéltem. Sokan belém léptek, aztán visszanézve szidtak, ócsároltak, kemény szavakkal illettek, amelyeket nem írok le. Két napig voltam pocsolya, zokszó nélkül tűrve a sértéseket. Mint ismeretes, 24-én kisütött a nap. Ó, mily paradox a lét! Fölszáradtam, amikor szép lett az idő! Mit írjak még? Jól szerepeltem? Dőrén viselkedtem? Mást vártak tőlem a Dráva utca 7-ben? Most ugyan már mindegy, de azért jó volna tudni, mert utánam is gyűlnek majd oda pocsolyák. Mi gyorsan élünk, napjaink ki vannak számolva, és mialatt odalent időztem, felnőtt egy tettre kész nemzedék, csupa álmodozó, nagyravágyó, potenciális pocsolya, és mind engem vallatnak, macerálnak, hogy mire számíthatnak abban a sokat ígérő horpadásban. Én azonban mindössze két napig tócsáskodtam, és ennek alapján csak ennyit mondhatok: tény és való, hogy a hangnem drasztikus, hogy a Dráva utca szeles, és minduntalan, amikor nem kéne, kisüt a nap, de legalább nem kell a csatornán lefolyni... Hej, micsoda lyukak, horpadások! Csőtörések! Beroppant úttestek! Nagy szó ez manapság! Fiatalok, ha rám hallgattok, előre! Irány a Dráva utca!